Tárgytípus: pecséthenger
A tárgyak két fő jellegzetessége a hengeres forma, amely alkalmassá tette őket a bőrkeménységű agyagfelületen történő hengerlésre, továbbá a tárgy hosszanti tengelyén futó perforáció, amely a hordozására alkalmas zsinór vagy drót elhelyezésére szolgált. A pecséthengerek általában 1,5–3,5 cm hosszúságúak és 0,5–1,5 cm átmérőjűek. Felületükre figurális jeleneteket véstek, melyeket néha feliratok egészítenek ki. A rájuk vésett ábrázolás, az intaglio a negatív képet tartalmazza, amellyel a tárgyat görgetve lenyomatot készítettek sík, kétdimenziós agyagfelületre.
A régészeti források tanúbizonysága szerint a pecséthengereket először i.e. 3300 körül kezdték el használni a Közel-Keleten, elsődlegesen a dél-mezopotámiai térségben, melynek legfontosabb városa Uruk volt, valamint az Irán délnyugati részén fekvő Szúzában. A tárgyakat kezdetben adminisztrációs tevékenységek céljából használták, s fejlődésük az agyagtáblákra írt ékíráséhoz kötődik.
A pecséthengereket közel háromezer éven át gyártották az ókori Közel-Keleten, s egy-egy tárgyat akár évszázadokon keresztül is használhattak. Találhatunk példát a pecséthenger öröklődésére is, ekkor az új tulajdonos – egyes esetekben – átértelmezi az ábrázolást annak kiegészítésével vagy átalakításával. Ismert olyan eset is, amikor a Mezopotámiában készült tárgy egy másik kulturális térségben jelenik meg, ahol a terület lakói már csak amulettként használják azt. Itt is megfigyelhető az ábrázolás átfaragása, amely változás már nem kapcsolódik az eredeti témához, mert az egy másik régióban vagy egy másik évszázadban került a pecséthengerre.
Mezopotámia telljei e tárgyakat nagy számban rejtik még számunkra, ugyanakkor a helyi lakosok, akik a helyszínen bukkanhatnak rájuk, generációkon át őrizhetik azokat. Az ásatásokról előkerült leletekkel ezek száma folyamatosan növekszik.
Nem tudjuk, hány korabeli műhelyben készülhettek pecséthengerek, azt ugyanakkor elmondhatjuk, hogy a gyártás feltehetően manufaktúraszerű rendszerben működhetett, minden munkafolyamatban saját szakemberrel, azaz feltehetőleg nem egy mesterember vitte végig az egész gyártási folyamatot.
A pecséthengerek kutatása szempontjából elsődleges fontosságú az ókori lenyomataik tanulmányozása is. Ezek nagy számban maradtak fenn különböző agyagtárgyakon – agyagtáblákon, bullákon és kerámiákon. Az ókori agyaglenyomatokat hordozó tárgyak a pecsételés metódusáról, az adminisztráció, az archiválás, a raktározás rendszerébe, valamint az írnokok tevékenységébe engednek betekintést.
Mezopotámiában a pecséthengerek mellett a gliptikához tartozó másik jelentős tárgycsoportot a pecsétlők képezik a vizsgált időszakban. A pecsétlő egy faragott, általában kőből készült tárgy, amelyet először az i.e. IV. évezredben vagy akár már korábban is készítettek, s e tárgyakat mindmáig használják a Közel-Kelet térségében. A pecséthengerekhez hasonlóan, a tárgy képmezőjén szereplő vésett ábrázolás, az intaglio szintén a negatívot tartalmazza, azonban kisebb felületű és lapos vagy csupán kissé domborodó felszínű, ellentétben a pecséthengerével, s ennek megfelelően pedig nem gördítik, hanem rányomják a bőrkeménységű agyagfelületre lenyomatkészítés céljából. A két tárgytípus kiegészítette egymást a vizsgált időszakban, így a mai kutatások szempontjából együtt érdemes azokat vizsgálni, mégpedig elsődlegesen az ikonográfiájukra és a használatukra fókuszálva.
Pecséthengerek régészetileg értelmezhető eredettel
Az újasszír, újbabilóni és óperzsa kori pecséthengerek kronológiai kutatását megnehezíti számunkra, hogy a rendelkezésre álló anyag döntő része nem régészeti ásatásból származik. Mezopotámiából csupán néhány olyan lelőhely ismert (Asszíriából Assur és Kalhu, míg Babilóniából Babilón, Nippur és Ur), ahonnan nagyobb számban kerültek elő ásatásokról pecséthengerek. Némely tárgy leletkontextusát ismerjük, de sok esetben megfelelő dokumentáció hiányában ez is bizonytalan. Számos tárgy esetében csupán állítólagos provenienciát ismerünk, melyet a tárgy újkori tulajdonosa vagy értékesítője közölt róla. A lelőhely kérdéses vagy inkább állítólagos eredete ellenére számunkra információval bír, ha a tárgy kutatásokban történő korai, XIX. századi vagy korábbi feltűnése igazolható.
A helyzet az elmúlt évtizedekben sem javult, hiszen ezek a Mezopotámiában zajló intenzív rablóásatások eredményeként nagy számban kerültek napvilágra dokumentáció nélkül, lényegében a régészeti kontextusuk elpusztításával. Egyre több tárgy bukkan fel magángyűjteményekben – kétes eredettel – és aukciókon, mi több, maguk a múzeumok is adományozás vagy vásárlás útján szereznek pecséthengereket.
Pecsétfeliratok
A pecséthengerek egy kis hányada (kevesebb mint 5 százaléka) feliratot hordoz, mely lehet a tárgy tulajdonosát jelölő vagy fogadalmi típusú, továbbá valamilyen istenhez szóló imát vagy kérést tartalmazó. Ezek ékírással (akkád, sumer, elámi vagy óperzsa nyelven) íródtak, de ismerünk alfabetikus írással (döntően arámi, továbbá föníciai, héber vagy más sémi nyelven) íródott feliratokat is. Az akkád nyelvű pecsétfeliratok, melyek két nagy csoportra (újasszír és újbabilóni) különíthetők el, eddigi feldolgozásai nem tekinthetők teljesnek. Célunk a két csoport összehasonlítását és közös elemzését elkészíteni.